Megint veled álmodtam.
Már majdnem egy éve nem beszélünk egymással, igazából talán 2 hónap hiányzik csupán abból az egy évből.
Sok minden történt velem ezalatt az idő alatt, ahogy te is átélhettél sok jót és rosszat.
Tudom, hogy egy szemét geci voltam és nem vagyok barátnak nevezhető, de még mindig úgy érzem, hogy nem csak az én alpáriságom okozta a barátságunk vesztét. Én csak teszteltelek. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy hajlandó lennél eljönni egészen idáig, hozzám, csak azért, hogy azt mondhasd, ne haragudj, kezdjük újra, mert fontos vagy nekem.
Én megtettem, és tudod nem azt sajnálom benne, hogy megtörtént, hanem azt, hogy felesleges volt.
Valahol mélyen belül tudom, hogy amikor csak valami szépet álmodok veled, te is hasonlóan álmodsz rólam vagy éppen akkor gondolsz rám, mikor én alszok. Én is van, hogy sokat gondolok rád. Vannak napok, hetek, amikor órák hosszat gondolkozok azon, mit lehetett volna máshogy csinálni.
Türelmesebbnek kellett volna lennem persze, de ha belegondolsz abba, hogy mennyire nagyon azt akartam, hogy megint minden a régi legyen, és te ignoráltál, ahelyett, hogy megmondtad volna kerek perec, hogy Delf, most offolni akarom a folyamatos beszélgetést, mert olyan kedvem van, akkor nem buktam volna ki azon, hogy felém se néztél.
Ha csak egyet kérhetnék, az lenne, hogy ne nézz rám halálra vált arccal, ha egy-egy animeconon összefutunk a folyosón. Mert baromi szarul tud ám esni, hogy elméletileg én sértődtem rommá magam, és te vagy az aki hirtelen sebességgel fordít hátat nekem, hogy nemcsak köszönni, rám nézni se legyen időd. Gondolom, hogy könnyebb mindent a sufniba dobni és menekülni.
Ezzel a gondolatmenettel felvezetve a lényeget, elmesélem neked, hogy mit álmodtam veled, még ha tudom is, hogy soha az életbe nem fogod elolvasni.
Egy általános iskolai farsang szintű animeconon voltam, valamiért konkrétan az általános iskolám folyosóit álmodtam meg csak animés emberekkel. Eléggé céltalanul bolyongtam, épp csak egy fél pillantást vetve az asztalok kínálatára. Egyedül voltam, magányos voltam, nem tudtam mit kezdjek magammal. Emlékszem, hogy voltak barátaim, de Barack eladó volt, Yem meg a párjával lézengett. Eldöntöttem, hogy kimegyek az udvarra, amit a tornaterem és a suli közötti folyosóról tudtam megtenni, de ahogy a folyosóra, a fényre léptem (a folyosó mindkét fala ablakkal volt borítva) megláttalak téged a hosszú, egyenes, piros hajaddal (mert számomra addig voltál önmagad, amíg át nem festetted a hajad arra a lehetetlen színre). Megláttál és mintha megfagytál volna, én úgyszintén csak sokkosan bámultalak, mire te elmosolyodtál, én meg annyira megkönnyebbültem, hogy rád vigyorogtam és oldalba böktelek nevetve. Ez után meg elhívtalak egy Bubu teára. A bökkenő csak az volt, hogy sehol se találtam a Bubu teást, mire húgom szólt nekem, hogy ne keressem, mert ez a rendezvény olyan low budget, hogy ki se jöttek. Aztán meg akartalak hívni valami másra, de felébredtem.
És megint a Bubu tea. Biztos emlékszel még rá, hogy hányszor hívtalak meg, hányszor vettem neked csak úgy spontán, mikor lekötött a rajzolás és 5 perced se lett volna sorba állni.
Egyetlen egyszer olyan jól esett volna, ha te hívsz meg engem.
Ezt el is mondtam neked olyan sokszor, egy 500 Ft-os (vagy 600, lényegtelen) szutyokkal tartoztál nekem, mikor én annyit költöttem rád, amennyit magamtól nem sajnáltam. És nem, nem felhánytorgatom, egészen egyszerűen fáj és szarul esik, hogy egyetlen teára nem voltam neked méltó.
Szeretném azt hinni, hogy nem csak kihasználtál annyi év alatt, hanem tényleg szerettél, mint barátot, de amikor csak eszembe jut, hogy azt a sok mindent amit próbáltam megtenni érted elintézted egy vállrántással, összeszorul a gyomrom és saját magamat kezdem utálni, amiért hagytam, hogy így megvezess. 70%-ban elveszítettem önmagamat. Nincs már meg az a határozottságom, ami vitt előre, nem érzem magam erősnek, vezetőnek. Nem adok tanácsokat, nem anyáskodok már senkin.
Csak úgy vagyok, létezek, néha jobban, néha rosszabbul, és még mindig hiányzik az, ami régen megvolt.
