Depintek

Összevontam a Depi és a Péntek szavakat címnek, szerintem zseniális, ha több ilyen nyelvújító lenne az országban, lehet nem lennének elviselhetetlenek a nyelvtanórák.
Viccet, szarkazmust és minden egyebet félretéve, rám tört a random depi roham.

A tegnapi sok-sok minden felgyűlt, leülepedett, a düh átváltott csalódottságba, az meg keserűségbe és most addig ebben a semmilyen, de szomorú érzelmi gödörben leszek, amíg el nem múlik.

A baj csak az, hogy azokkal nem beszélgetek a bajaimról, akik okozzák, mert annak csak az lenne a vége, hogy összevesznék velük vagy megbántanám őket annak rendje és módja szerint, pedig most kivételesen ÉN vagyok a sértett.

De nekem még ebben a sértett helyzetben is önzetlen idiótának kell lennem, és megkímélve másokat magamba fordulok.
Pont most olvastam tömbön inglishül, hogy ha valami fáj, akkor azért fáj, mert számít. Ennél rosszabbat és találóbbat a mai napon csak egyet olvastam, azon majdnem elkezdtem bőgni, szó szerint bemásolom, más is sírjon rajta ne csak én.

"Egyetlen oka van annak, hogy az emberek szorosan ragaszkodnak az emlékeikhez:  az emlék az egyetlen dolog, ami nem változik, mikor minden más igen."

 Utálom mikor megváltoznak az emberek. Nehezen viselem, főleg mert én nem érzem magamon, hogy változok. Én inkább csak felkapok egy tökéletesített, fényesre sikált viselkedésmintát és aszerint teszek. Néha az az érzésem, hogy minden barátomnak fenntartok egy külön személyiséget, ami a legjobban hasonlít az általuk alkotott tökéletes barátképhez. Abban sem vagyok olykor biztos, hogy mikor ide írok akkor én írok-e egyáltalán vagy csak egy éppen aktuális maszk, ami rágyógyult az arcomra.
Mindig azt hittem, hogy olyan jól ismerem magamat, mint senki mást a világon, és mindig rá kell döbbennem ilyenkor, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, merre tartok, mit akarok, kit akarok. Az indokok, amik máskor olyan elképesztő lendülettel, hihetetlen motivációval visznek előre, most olyan elmosódottak, mint eső után a krétarajz.
Tisztában vagyok vele, hogy ez az egész csak átmeneti állapot, a visszakacsintgató régi depresszióm árnyéka, akit ezerszer is legyőzhetek, akkor is visszaköszönget ha ennyire összecsúszik minden.
Olyan, mint amikor egy olyan emberrel kell találkoznod, aki egykor a legjobb barátod volt, de azóta ezt csak ő hiszi így, te meg már attól is rosszul vagy, ha meglátod. Tulajdonképpen már az is so-so segít, hogy mindezt leírtam. Így legalább nem rágom magam az egészen, anélkül, hogy bárkit is szidnék, megkönnyebbülés leírni, hogy mit is érzek, előzmények, ócsárolás és durva káromkodás nélkül.
Barack nemsoká megérkezik, és nem leszek tovább egyedül :)